A Népszabadság vélemény rovatában hetek óta folyik egy nehezen leírható vita, aminek középpontjában két téma áll. Az egyik a demokratikus ellenzék együttes fellépése, a másik pedig Gyurcsány Ferenc helyzete és szerepe.Debreczeni József vitaindítójára sokan, sokféleképpen reagáltak. Ki támadólak, ki támogatólag. Egyik táborhoz sem kívánok csatlakozni. Politikailag nem tudok azonosulni a nevezett közíróval, emberileg pedig maximálisan respektálom munkásságát. Igaza van Galló Bélának abban, hogy Debreczeni szenvedélyesen írt több magyar politikusról. Orbánról és Gyurcsányról egyaránt, de ezt nem látom problémának. Sőt, azt gondolom, hogy tárgyilagos és száraz elemzések helyett igenis szükség van emberi, akár túlságosan is emberi karakterrajzokra, ha meg akarjuk ismerni országvezető politikusainkat.Az említett vitában szinte szó sem esik Orbán Viktorról, pedig ő rettegésünk tárgya, a fókuszpont, az egyetlen közös nevező. Nem haragjától vagy hatalmától félünk, hanem attól, hogy a nyakunkon marad és az előttünk álló korszakot meghatározó államférfivá növi ki magát. Egy értékfüggetlen plebejus népvezérré, aki egy alapvetően gusztustalan, de a tömegek számára emészthető politikával elnyom minden más alternatívát. Senki sem mondta ki, hogy ezt kell megakadályozni. Orbánia szürke és illúzió közös álmunk a sokszínű Magyarország. Nincs konzervatív, liberális vagy szocialista jövő, csak a hatalom árnyékában sorvadozó társadalmi víziók vannak.
Néhány hónappal ezelőtt azt gondoltam, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki lemondása után átgondolta a maga mögött hagyott éveket. Majd egy évnyi politikai magány alkalmat teremtett erre. Az egyik MSZP választmányi ülésen még arról beszélt, hogy polgárosodásra van szükség sok-sok szocializmussal. A megfogalmazás talán pontatlan, de a lényeg ez volt. Számomra ez rendkívül pozitív üzenet volt, hiszen egybevágott mindazzal, amit én is gondoltam a modern baloldalról, amelynek túl lépnie az Európában csúfosan megbukott harmadikutas kísérleten. Azt gondoltam, hogy Gyurcsány partner lehet abban, hogy az MSZP elvhű baloldali és liberális tömbjei egyesült erővel szorítják háttérbe a lejtmenetben kulcsszerepet játszó opportunista és pragmatikus pártelitet. Aztán néhány nappal később szembesültem egy beszélgetésen azzal, hogy szó sincs erről. Gyurcsány ellene volt ugyan a leszerepelt eliteknek, de nem tekinti partnernek azon baloldaliakat, akik egy modernizált, de radikális szocialista jövőképpel bírnak. Ekkor döntöttem úgy, hogy máshol kell folytatnom politikai pályámat. Kiléptem az MSZP-ből és beléptem egy marginális, de ideológiailag elkötelezett és következetes pártocskába, a Zöld Baloldalba. Sok év után be kellett látnom, hogy az MSZP közhelyek és külsőségek szintjén tud csak baloldali lenni. Sőt, az utóbbi években felerősödött azon tendencia, hogy a párt kapjon egy kifejezetten antikommunista karaktert is. Ezt maga Gyurcsány Ferenc úgy foglalta össze, hogy nem lehet igaz antifasiszta az, aki nem antikommunista is egyben. Ez a kijelentés sokak számára volt kijózanító pofon. 
Ilyen előzmények után nem könnyű együttműködésen törni a fejünket. Összeköthet minket a közös félelem, a jobboldal által folyamatosan kigúnyolt rettegés valakitől? Igen. Sőt, kötelességünk az együttműködés. Ha nem tesszük meg, akkor létünkkel is hozzájárulunk ahhoz, hogy Orbán Viktor ne csupán egy demokratikus ciklus főszereplője legyen, hanem egy korszak emblematikus alakja. Ma a törésvonalak százfelé húzódnak közöttünk. Gyurcsány saját pártjának elitjével áll szemben. Egyik oldallal sem hajlandó párbeszédbe elegyedni az LMP, akiket a parlamentből kiszorult liberálisok támadnak rendkívüli dühvel. Mindezen formációktól balra több tucatnyi szervezet próbálkozik teret nyerni. Van aki a kádári nosztalgiára próbál építeni, van ki az alternatív baloldali pártok európai vonalához igazodna és természetesen olyan is van, aki Orbán Viktort nem ellenségnek, hanem elfogadható partnernek találja. 
Sok a pletyka, így nem tudjuk, hogy legközelebb mikor választunk, de az biztos, hogy a jelenlegi helyzetben Orbán Viktor még jobban meg tudná erősíteni hatalmát a demokratikus ellenzék rovására. Az emberek nem látnak alternatívát, így elfogadják Orbán politikai dominanciáját. A helyzetet pedig súlyosbítja a tény, hogy az ellenzéki erők közül csak a szélsőjobb szólítja meg a veszteseket. Azokat az embereket, akik bőrükön is érzik a rideg és érzéketlen jobboldali társadalompolitika hatásait. Orbán (is) magára hagyja a falvakat ezernyi problémájukkal együtt. Az erő kultuszának politikai szintre emelésével termelik a frusztrált tömegeket, de ezeket az embereket nem a demokratikus hercehurcák érdeklik hanem a holnap biztonsága. Őket szólítja meg hatékonyan a szélsőjobb gyűlöletkampány.Mit értünk összefogáson? Semmiképpen sem azt, hogy az ellenzékben valakinek dominanciája van és a többiek kényszeredetten követik az ő irányát. Gyurcsány támogatói körében figyeltem meg legjobban ezt a trendet, aminek lényege az, hogy aki ellenzéki, annak szeretni kell a „mi fletónkat”. Hát nem. El kell fogadni a tényt, hogy egy demokratikus összefogásnak immár nem lehet emblematikus figurája a volt miniszterelnök. Politikai nézetei megosztóak és a jobboldal több évnyi ténykedésének köszönhetően személye még sok évig eladhatatlan. Ráadásul egy új, lendületes politikai alternatíva nem lehet hiteles a régi gárdával. Ezért is támogatható az „új kossuth-tériek” azon álláspontja, hogy rendezvényeiken ne vegyenek részt politikusok. Most elő kell varázsolni az új karaktereket, a holnap arcait. Sajnos a „gyere vissza Feri” nótával és Bakács szalámilopásával a háttérben ez nem megy olyan könnyen, de ha túllépnek a „gyermekbetegségeken”, még akármi is kialakulhat. Persze csak akkor, ha az utcai ellenzék nem akar egyedül választási alternatívává nőni, mert azért annyira nem tehetségesek.
Mekkora a siker esélye? Lesz-e összefogás? Rajtunk múlik. Lehet torzsalkodni, vitázni, de a kölcsönös és kötelező tisztelet alapkövetelmény. Európai hangunk lesz a legvonzóbb, mert erre fognak először kiéhezni az orbáni nagyottmondások miatt megcsömörlött emberek.